Tíz éve kezdtem el komolyan foglalkozni azzal, hogy mi kerül nálunk az asztalra.
Az elején minden nagyon lelkes volt: teljes kiőrlésű minden, olajos magvak, hétvégén saját kovász.
Aztán jött egy nehezebb év, és a rendszer szép csendben elkezdett kopni.
Előbb csak a pénteki vacsora lett rendelésből, aztán a szerdai is, mert hát dolgoztam.
A kovász kiszáradt a hűtő hátsó sarkában, én meg mindenkinek azt mondtam, hogy alapvetően jól étkezünk, csak most sűrű az időszak.
Ez a mondat két évig kitartott.
Két év alatt viszont az alapvetően jól gyakorlatilag azt jelentette, hogy hetente kétszer főztem, a többi napon pedig valami gyorsat vettem hazafelé.
Nem az volt a baj, hogy megcsúsztam, hanem az, hogy közben végig hittem a saját mondatomnak.
A fordulat akkor jött, amikor egy hónapig mindent felírtam, és a végén megnéztem a listát.
Az számokban mutatta meg azt, amit én szavakban évek óta szépítettem.
Azóta tudom, hogy a szokásainkról szóló beszéd sokkal ravaszabb, mint maguk a szokások.
A szavak ugyanis pont arra jók, hogy ne kelljen ránéznünk a valóságra.
Ez a felismerés jutott eszembe akkor is, amikor egy tavaszi olvasmány sokkal komolyabb tétben mutatta meg ugyanezt a mechanizmust.
A Felépülők Családi Felépülési Központ blogján van egy írás, ami kifejezetten a tagadásról szól, és ez az egyik legőszintébb szöveg, amit a témában olvastam.
Azzal kezdi, hogy hiába próbáljuk mennyiség alapján megítélni valakinek az ivását, ez sosem vezet sehova.
Ehelyett a viselkedést és a gondolkodásmódot érdemes nézni, mert az minden érintettnél nagyon hasonlóan alakul.
Utánakerestem annak is, hogy mik a női alkoholizmus tünetei, és itt jött a legfontosabb tanulság.
A központ írásaiban nincs külön, nemek szerint bontott tünetlista, és ez nem véletlen: a viselkedésbeli jelek nem attól függnek, hogy férfiról vagy nőről van szó.
Egyetlen nemi különbség szerepel a szövegeikben, az pedig az idő: a kóros ivás szakasza férfiaknál nagyjából tíz-tizenöt év, nőknél öt-nyolc év, és ezután beszélhetünk alkoholbetegségről.
Vagyis ugyanaz az út nőknél rövidebb idő alatt fut le, ami éppen az ellenkezője annak, amit a közbeszéd sugall.
Aki tehát a női alkoholizmus tünetei után kutat, annak nem egy külön listát érdemes keresnie, hanem ugyanazokat a viselkedésbeli jeleket, csak jóval rövidebb időablakban.
Nekem ez volt a cikk legfontosabb mondanivalója, mert pont az ellenkezőjét vártam: azt hittem, van valami könnyen felismerhető, nőkre jellemző mintázat, amit majd fel tudok ismerni.
A tagadás nyelvi jeleiről szóló rész pedig olyan ismerős volt, hogy kellemetlenül éreztem magam.
A szöveg leírja, hogy a magyarázkodás mindig hihetőnek szánt, logikusnak hangzó indokokat használ, és hogy a számonkérésre tipikus válasz a mások hibáztatása.
Megjelenik benne az is, hogy az érintett körül idővel egy hamis éntudat épül fel, amiben ő nagyon jól boldogul az élettel, miközben a valóság már régen nem ez.
Nekem a saját alapvetően jól étkezünk mondatom jutott róla eszembe, csak ott a tét egy kovász volt, nem egy élet.
Az étkezéssel foglalkozó oldalakon gyakran olvasni, hogy elég egy erős elhatározás, és onnantól minden megy magától.
A Felépülők Családi Felépülési Központ szövegei ezt nem így látják, és ezt tényszerűen indokolják is.
Külön kitérnek arra, hogy a környezet visszajelzései mennyire sokat számítanak, és hogy a család gyakran hosszú éveken át hallgat, mert félti a megszokott biztonságot.
Ebből lesz az a helyzet, amikor mindenki tud valamit, és mégsem történik semmi.
Akit érdekel, hogyan épül fel ez a mechanizmus, annak érdemes elolvasnia a központ írását, amelyben a női alkoholizmus tünetei helyett a tagadás működése kap főszerepet.
Sokkal többet ad, mint bármelyik tünetlista, mert a hátterét magyarázza el.
Én azóta a konyhában is máshogy fogalmazok.
Nem azt mondom, hogy alapvetően jól étkezünk, hanem elmondom, hányszor főztem a héten.
A Felépülők Családi Felépülési Központ írása után ez lett a legfontosabb szokásom: pontos mondatokat használni magamról, mert a szépítés mindig többe kerül, mint az őszinteség.