Az ítélkezés manapság mindenkinek nagyon jól megy. A social media világában élünk, amikor gyakorlatilag minden étkezést, minden mozgást, sportolást, minden szórakozást posztolnak az emberek, igen könnyen eshetünk az ítélkezés csapdájába. Azt hisszük, ismerünk valakit a posztjai alapján. Azt gondoljuk, tudjuk, mi folyik az életében a Facebook idővonala alapján. Látjuk, ki kivel van együtt, milyen gyakran posztolnak, szóval a magánélet sem esik kívül a csámcsognivaló témák halmazán.
Ami az egészséges életmódot illeti, ez főleg igaz. Egyre szaporodnak el az Insatgramon az egészséges életmódot hirdető accountok, életvezetési tanácsadók, magukat dietetikusnak hazudók, akik tanácsokat osztogatnak online, és az egyetlen dolog, amit fel tudnak mutatni, az a csilli-villi feedjük. Ebből nekem személy szerint nagyon elegem van, hiszen az én családom és szűk közegem a szöges ellentéte ennek az egész álszent, felszínes őrületnek.
Én és a párom is testnevelő tanárok illetve személyi edzők vagyunk, a Testnevelési Egyetemen (akkor még főiskolán) jöttünk össze. A párom szülei is testnevelők voltak mindketten, szóval Tominak volt honnan hozni az attitűdöt. Mindannyian úgy állunk hozzá a mozgáshoz, hogy természetes módon a napunk része: biciklivel járunk munkába (a kocsit csak akkor használjuk, ha a gyerekeink miatt kell), a munkánk során napi 4-5 órát minimum aktív mozgással töltünk. Emellett jógára, pilatesre járunk heti párszor, ahogy belefér, hétvégén pedig túrázunk, úszunk, vagy síelünk. És higgyétek el, ebben semmi erőlködés nincs, mi így szeretjük csinálni. Nem is érdekel különösebben, ha valaki nem így éli az életét, én nem nézek le ezért senkit. Semmi közöm a más életéhez.
A párom apja nagyon rosszul van évek óta. Ő is világ életében aktív ember volt, szóval az egészsége sokáig csúcs volt, járt velünk ő is és a párom édesanyja is túrázni. Azonban Attila bácsit 8 éve elütötték. Abszolút az autóvezető hibája volt a baleset, Attila bácsi viszont maradandó sérüléseket szenvedett… Eltört a válla, a karja, három bordája. A térde zúzódott, és nem tudja már hajlítani, a bokája pedig kifordult. Történhetett volna sokkal nagyobb baj is, azonban mégis úgy érzem, ez az egész majdnem a halállal ért fel szegénynek…
Kórházban feküdt 4 hónapig, és még utána is sok kezelésre kellett vele járnunk. Ez az időszak rettenetesen megviselte őt. Nagy fájdalmai voltak, nem tudta ellátni magát egy ideig, mások segítségére szorult, ez nem tett jót a kemény személyiségének. Ezenkívül pedig nem tudott mozogni, és élni azt az aktív életet, amit mindig is. Egyre keserűbb, egyre depressziósabb lett, mi pedig nem tudtunk neki segíteni. Amikor felépült, akkor is még sokáig kedvetlen volt, hiszen továbbra sem tudott úgy és annyit sportolni mint régen. Így fel is szedett néhány kilót, ami meg a hiúságát bántotta. Teljes felépülést soha nem is ígértek neki, így a harag és a szomorúság miatt felváltva ette magát.
A baleset után úgy másfél évvel úgy tűnt, azért helyre jött az apósom. Kicsit jobb lett a kedélyállapota, de azért nem volt a régi akkor sem. Aztán úgy 4 éve anyósom hívott minket egyszer, hogy Attila bácsi nagyon rosszul van, menjünk azonnal. A kórházban kiderült, hogy a májfunkciói nagyon rosszak. Bent tartották egy ideig, és gyógyszereket is kapott. Megmondom őszintén, értetlenül álltunk az egész előtt: hogy lehetne baj egy ember májával, aki világ életében egészségesen élt, étkezett, és sportolt? Hihetetlen és szomorú volt az egész.
Az elmúlt éveket már a rendszeres rosszullétek jellemezték, ami kihatott a férjem, Tomi életére is. Egyre többet járt el a haverokkal, kimaradt éjszaka, ami régebben sosem volt szokása. Kicsit elkezdtem, érte aggódni. Amikor kérdeztem, mi a baj, mindig az apjára hivatkozott. Mindezek után, ti mit gondolnátok, ha meglátnátok, hogy a párotok utolsó keresője a böngészőben az, hogy alkoholizmus végső stádium tünetei?? Egyik nap későn értem haza, Tomi írt egy üzenetet, hogy el kell ugrania valahova, 1 órán belül jön. A laptopja ott hevert, se kikapcsolva se lezárva nem volt, és ez a keresés bámult rám a képernyőről… Olyanok jutottak eszembe, hogy biztos sokat iszik, és már aggódik a saját egészségéért. De hát mi baja lenne, makk egészséges! – gondoltam. Nem létezik, hogy ne vettem volna észre!
Rákérdeztem nála, hogy mégis miért keres rá ilyenekre, hogy alkoholizmus végső stádium tünetei? És nem is kellett hozzá kutakodnom, hiszen otthagyta, ott volt a kijelzőn! Amikor ezt kimondtam, a férjem sírva fakadt! Nem tudtam mire vélni, iszonyatosan rosszul éreztem magam. Mikor végre meg tudott szólalni, elmondta, hogy azt gyanítja, az apja alkoholbeteg. Nyilván senki nem sejtené, de ő most összerakta a képet, és teljesen kiborult. Valószínűleg már a baleset óta ihat, de eddig valahogy sikerült eltitkolnia, nem tudni, hogyan… Persze az orvosok figyelmen kívül hagyták a tünetei összefüggéseit: a májával lévő gondokat, a hirtelen romló vérképeket, satöbbi…
Szörnyű volt az egész, de Tomi úgy döntött, hogy bevon mindenkit ebbe a dologba, elsőként az apját, és nem hagyja annyiban. Vidéken, egész pontosan a Balaton-felvidéken talált egy rehabilitációs központot, ahova nagyon szeretné bejuttatni az apját. Ez a központ egy addiktológiai és családkonzultációs központ. Ez azért nagyon fontos nekünk, hiszen most szembesültünk mindannyian ennek a problémának a fennállásával, tehát semmilyen előzetes tudásunk, felkészülési időnk, semmi nincs a kezünkben az alkoholizmussal kapcsolatban. Ez a központ azonban a hozzátartozóknak, a családnak is tart oktatást, edukációs előadásokat az alkoholbetegséggel kapcsolatban.
Tomi apja körülbelül ugyanúgy reagálta le a szembesítést, mint Tomi, amikor megkérdeztem. Elsírta magát, és elakadt a szava. Utána pedig elmondta, hogy ő a baleset óta nem tud mit kezdeni az életével, neki befellegzett, neki nincs más, csak az ital, nincs boldogság. Iszonyú volt az egész, de Tomi elmondta neki, hogy van megoldás!
A Felépülők központban 28 napos felépülési programon lehet részt venni. Nem könnyű bejutni, mert nagyon jó hely, sokan szeretnék ilyen biztos helyen tudni a szerettüket. A kezelés vagy inkább terápia nem olcsó, de a család együtt bármire képes azért, hogy Attila bácsi újra jól lehessen. Amikor elmagyaráztuk neki a dolog lényegét, gyakorlatilag azonnal igent mondott: tudta ő magáról már régóta, hogy beteg, csak a család előtt nem volt hajlandó, nem volt képes felvállalni.
Ami nagyon megnyugtató volt a Felépülőkkel kapcsolatban, az az, hogy lényegében egy család hozta létre a központot. Apa és fia mindketten alkoholisták voltak, a fiú tetejébe kábítószerfüggő is, viszont mind a ketten kigyógyultak, és akaraterővel és családjuk támogatásával új életet kezdtek! Ilyen múlttal rendelkező szakértőknek könnyebben hisznek a betegek is, a jó példa mindig erőt ad a nehéz út folytatásához.
Nagy szerencse, hogy Tomi ennyire figyelt mindenre az apjával kapcsolatban, hiszen ha ő nem veszi észre a dolgot, akkor lehet, hogy sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Az egészséges életmód és életen át tartó aktivitás tehát nem záloga annak, hogy egészségesek is maradunk. Figyelnünk kell magunkra és a szeretteinkre! Nektek is ezt tanácsolom!